udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Palkó Attila

1991. június 20.

Szabó Zsolt átveszi a Művelődés folyóirat szerkesztését, a szerkesztőség Bukarestből Kolozsvárra költözik. Szabó Zsolt a Kriterion néprajzi kiadványait gondozta évek óta. A Művelődési Minisztérium miniszterhelyettese, Horváth Andor nevezte ki Szabó Zsoltot főszerkesztőnek. 1989 után anyagi gondok miatt válságos helyzetbe került a Művelődés. A folyóirat elmaradt 1990/11-12-es és az idei számait pótlólagosan kiadják. Szabó Zsolt arról tájékoztatott, hogy folytatódik a Kriterion néprajzi sorozata. Kiadásra várnak a következő munkák: Nagy Olga szerkesztésében a Havadi falu társadalomnéprajzi monográfiája, a Torockói hímzőalbum, Palkó Attila-Zsigmond József Magyaró folklórkötete, Veresné Péter Ilona Mezőségi gyermekjátékok és Balázs Lajos Csíkszentdomokosi lakodalmas című kötete. /Fábián Imre: Jó napot, Művelődés. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 20./

1995. december 21.

A Németországba áttelepült szászok elkezdték sorozatszerűen feldolgozni hátrahagyott erdélyi falvaik és városaik történelmi hagyatékát, átmentve valamit, ami nincs. "Nekünk még módunkban van a helyszínen őrzeni értékeinket és emlékeinket, saját honi megmaradásunk folytonosságába építve örökségünket." - figyelmeztetett Balogh Edgár, el kell kezdeni az erdélyi magyar falvak és városok monográfiáinak megírását, a csángó falvakat és az ókirályságbeli szórványokat "sem hagyhatjuk el" - írta. Palkó Attila kolozsvári történész tollából mintaszerű monográfia jelent meg Magyaró marosmenti magyar falu múltjáról. Ilyen monográfiákat kell készíteni a jövőben. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./

1996. június 14.

A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnáziumban rendezték meg a Városunk, Kolozsvár honismereti vetélkedő döntőjét. A résztvevők előadásokat hallgathattak meg, az előadók között volt Jablonovszky Elemér, az Erdélyi Kárpát Egyesület /EKE/ helyi szervezetének elnöke, Palkó Attila történelemtanár, Ajtay Ferenc földrajztanár, a Gyopár, az EKE folyóiratának főszerkesztője, Asztalos Lajos és Gaal György művelődéstörténész, tanár. /László Ferenc: Brassaisok nyerték a vetélkedőt. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

1996. december 5.

Nemrég jelent meg az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ folyóiratának új, honfoglalásnak szentelt száma /LVIII. évf., 1996. 1-2. füzet/. Jakó Zsigmond Ezerszáz esztendő című írásában leszögezte: "A honfoglalásról ugyanis ma már évezredes távlatból nézve állítható, hogy napjainkban is ható erejű, valódi fordulópontot jelentett nem csupán a magyar nép és a Kárpát-medence, hanem az egész közép-európai térség további sorsa szempontjából". Emellett olvasható több tanulmány, így Ferenczi István: Az erdélyi honfoglalás kérdése a régészeti leletek világánál című tanulmányában gazdag szakirodalmat használt fel és egészítette saját fél évszázados kutatómunkájának eredményével. Sokoldalú képet nyújtott Erdély honfoglalás kori viszonyairól. Számos vitatott kérdést, egészen új megvilágításba helyezett. A tanulmány sok tekintetben új fejezetet nyit Erdély honfoglalás kori értékelésében. Emellett olvasható több tanulmány, így Tonk Sándor: A magyarság megtelepedése Erdélyben a középkori magyar krónikák tükrében, Benkő Loránd: Ezeréves küzdelem a magyar nyelvért, Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Faragó József: A szabófalvi hejgetés stb. / /Palkó Attila: Az Erdélyi Múzeum honfoglalásnak szentelt száma.= Szabadság (Kolozsvár), dec. 5./

1999. november 1.

Nov. 3-án nemzetközi tudományos konferencia színhelye lesz Nagyenyed, amely Kőrösi Csoma Sándor emlékével kapcsolatban a magyar őstörténet kérdéseit boncolgatja. A konferencia elnöksége: dr. Csetri Elek és dr. Egyed Ákos akadémikusok, Gazda József közíró, András Imre (MVSZ), dr. Buzogány Dezső és Ördög Gyárfás Lajos (VET). Dr. Csetri Elek főelőadása után az több előadás hangzik el. Az előadók között van - többek között - Szilágyi Ferenc, Kubassek János, Ikeda Tetsuro /Japán/, Zheng Xian Fa /Kína/, Zágoni Jenő/, Palkó Attila és Ferenczi István. /Kőrösi Csoma Sándor és keleti gyökereink - Nagyenyeden. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

2000. augusztus 21.

Mákófalván aug. 20-án sokan díszes népviseletet öltöttek, Palkó Attila nyugalmazott történelemtanár előadása hangzott el a nagy királyról. Az ünneplés a templomkertben folytatódott, ahol a zsoboki Gál Potyó István munkáját dicsérő millenniumi kopjafát avattak. Wass Albert Üzenet haza című versével az ünnepség első része véget ért, délután István, a király című rockoperát vetítették le. Este a Kós Károly Művelődési Házban a mákófalvi egyhetes szórványtábor résztvevői léptek fel. /Mákófalva. Millenniumi kopjafát avattak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

2000. október 6.

Újraindulásának és az iskolaénekkar megalakulásának tizedik évfordulója alkalmával a kolozsvári Református Kollégium jubileumi évkönyvet jelentetett meg. A könyvben a kolozsvári Református Kollégium rövid történetét Palkó Attila történész foglalta össze. Hírt adtak arról is, hogy ötéves a kollégium cserkészcsapata. /Papp Annamária: Jubileumi évkönyv 1990-2000. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6./

2001. augusztus 7.

Hatodszor rendezték meg Vendégségben Budapestent: 15 országból 650 fiatal találkozott. "Reményeink szerint ez a baráti találkozó lassan olyan szellemi műhellyé formálódik, mely ösztönzést és erőt ad a folyamatos otthoni alkotómunkához" - mondta Budapest főpolgármester-helyettese, dr. Schiffer János. A Petőfi Csarnokban a program ideje alatt a határon túli magyarlakta tájegységek tárgyi kultúráját bemutató népművészeti kiállítás nyílt. A csarnok nagytermében Nemzetközi Ifjúsági Gálaműsor zajlott. Az idei találkozó Erdély-centrikus volt. Nyolc erdélyi csoport lépett fel: Amaryllis Együttes, Aknasugatagi-Óradnai Együttes, balánbányai Ördögborda Gyermek Együttes, kolozsvári Szarkaláb Együttes, mezőbándi Komlód Néptáncegyüttes, a szamosújvári Kaláka, a székelyudvarhelyi Vitéz Lelkek Színkör, valamint a Visszhang Kórus. Előadást tartott Palkó Attila történész, Pillich László szociográfus. A népi kismesterségek bemutatóin a kézműves foglalkozások sem hiányoztak. Volt batyusbál, kóstolóval egybekötött bemutató az egyes tájegységek hagyományos ételeiből, italaiból. A fiatalok megnézték a Sacra Corona című filmet. Volt Széchenyi-nap is. /Kovács Pali Ferenc: Hatodszorra vendégségben Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 7.

2001. szeptember 1.

Idén - immár hatodik alkalommal - szervezte meg a budapesti Főpolgármesteri Hivatal Vendégségben Budapesten címmel a Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóját. Tizenöt országból mintegy 600-an jöttek el, kisebb-nagyobb magyar közösségek népviseletében. Goldschmied József, a rendezvény fő szervezője, a Főpolgármesteri Hivatalban a határon túli kulturális kapcsolatok főreferense kifejtette: szeretnék, ha az ide érkezők mutatnák be egymásnak otthoni közösségük, szellemi értékeit. Az idén kiemelt helyet kapott a tíz napos, rendkívül gazdag programban Erdély magyar értékeinek bemutatása. A balánbányai Ördögborda és a mezőbándi Komlód néptáncegyüttes, valamint a székelyudvarhelyi Vitéz Lelkek Színkör mellett Erdélyből 120 tagú küldöttség érkezett. A Heltai Alapítvány szervezésében egy 20 pannós, gazdag történeti és tárgyi néprajzi anyagot bemutató kiállítást volt látható, s öt hagyományos népi mesterséget azok művelői mutattak be. Ott volt Kolozsvárról Orbán Erzsébet, az erdélyi népi hímzés szakértője, Suba László, a tordai kerámiakészítést, Kovács Pali Ferenc, a mákói bútorfestést, Pálfi Attila, a kalotaszegi fafaragást és Czakó Ferenc, a csizmakészítést mutatta be. A hagyományápolókat a szamosújvári Kaláka és kolozsvári Szarkaláb néptáncegyüttes képviselte, a mezőségi és kalotaszegi népzene és néptánc értékeiből adva ízelítőt. A buzai banda és a Zurboló zenekara kísérte őket. Ott volt az Amaryllis Együttes, amely erdélyi reneszánsz zenét és táncokat mutatott be és a kolozsvári Visszhang Diákkórus, amely erdélyi kórusműveket, katonadalokat adott elő. Palkó Attila Erdély történetét mutatta be, Pillich László a régió demográfiai és önszerveződési kérdéseiről tartott előadást, Balázs Bécsi Attila pedig, a szamosújvári Kaláka Együttes vezetője a mezőségi néptánc gazdag világába nyújtott betekintést. - A közösségi együttlétek fő témája a párválasztás és a hozzá kapcsolódó lakodalmas szokások tájegységenkénti bemutatása volt. /Pillich László: Vendégségben Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 1./

2004. július 10.

Eredet és nyelvemlékek címmel tartotta előadását dr. Sándor László Dezső júl. 8-án Kolozsváron, a Heltai Alapítvány pinceklubjában. A régi magyar nyelvemlékekről, a magyar nyelv alakulásáról elhangzott előadás egy 28 részből álló sorozat egyik fejezete. A tudomány-népszerűsítő előadásokat neves szakemberek állították össze (a már elhunyt Imre István, Imre Géza, Vízhányó Endre, illetve Sándor László Dezső, Habina Mária, Palkó Attila). Többedmagával Sándor László Dezső 14 kötetben foglalta össze a magyarság történelmét, a füzetek a Heltai Alapítvány jóvoltából nyomtatásban ölthettek testet, és a Heltai könyvtárában várják a kölcsönzőket. A magyar népről készült 28 előadás anyaga ma is kéziratokban hever. Mindmáig nem akadt intézmény, amely felkarolta volna a kötet megjelentetését. /K. E.: A Halotti beszédtől a Mikó utcáig. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./

2012. augusztus 9.

Ősi tudásból jövőt szőni
Tojásírás, székely ruha készítés, varrottasok és úri hímzés – mind-mind azt az időt idézik, amikor a kézimunkák üzenetét még értették. A termékenységvarázslás, rontás távol tartása mellett a mód és a vágy is jelentést kapott egy-egy darabban. Az üzenetek mai ritka értőinek egyike, Kisné Portik Irén Gyergyószentmiklóson élő néprajzkutató.
Fiatal szülők gyermeke voltam, de a két nagyanyám bűvkörében nőttem fel. Ma is csodálatra késztet az egyetértés, ahogy anyatársként és szomszédként éltek, a megoldáskészség, amivel a mindennapokat élhetőbbé tették, s a népi tudás és bölcsesség, ami belőlük áradt. Apai nagyanyám hét gyermekkel maradt özvegyen, anyám nevelőanyja pedig – akit mindenkinél jobban szerettem – még özvegyen is nagyobb testvérei gyermekeit nevelte. Köztük anyámat, később minket, a két unokát.
Stafírung az élethez
Édesapám – aki azt vallotta, hogy „nyolc óra a kommunisták munkaideje, mi pedig annyit dolgozunk, hogy ne csak a mindennapi kenyér, de a kalácsba a mazsola is tisztességes keresetből kerüljön az asztalra” – genetikailag testálta rám a munka örömét, szépségét. Az osztályfőnökeimnek már nem volt nehéz elhitetniük velem, hogy „a legboldogabb ember az, akinek a legtöbb dolga van a világon.” Lelkipásztorom, Guszti bácsi nem csak református hitre, hanem a keresztyén életformára is nevelt. „Csak azt az életet érdemes élni, amit másokért élünk” – mondta nekem. Tőle és tanáraimtól tanultam meg, hogy senki sem fogja nemzeti kincseinket megtartani, megmenteni, továbbadni csak mi magunk. Ezért pedig sürgősen cselekedni kell! – szólalt meg bennem a még embrionális hivatástudat.
Számok és szerelmek
Mire leérettségiztem, már tudtam, milyen rengetegbe lesz küldetésem, csak az út nem volt még világos. Akkor azt hittem, matematikatanárként kell szolgálnom a nemzetemet. Most már tudom, hogy lépésről-lépésre a Gondviseléstől vezérelt utat jártam be. Amikor sokak megbotránkozására abbahagytam matematikai tanulmányaimat, azt hittem, kizárólagosan a néprajz arája leszek. Gyergyóba jöttem, apám szülőföldjére, amelyet ő maga tizennyolcadik születésnapomon mutatott be nekem, és akkor már világossá vált előttem, hogy Szászrégen csak a szülővárosom marad. Amikor berendezkedtem a magányos életre, megismertem azt a kétgyermekes özvegyembert, aki nem csak állította, hogy egy nő élete pusztán a szakmai gyönyörökkel nem lehet teljes, hanem be is bizonyította. Így lettem két gyermek boldog édesanyja, és fogadott gyermekeim után négynek nagymamája. Egyedüllétem alatt sikerült összegyűjtenenem Csík-, Gyergyó-, Kászon-szék szőttes anyagát – több mint 350 rokolya és 250 lakástextil –, népi építészetének formaelemeit, deszkamintázatait – 1200 deszkakivágást –, hímestojás-anyagát, hiedelemvilágának és folklórjának tekintélyes részét. Több mint 300 keresztszemes hímzést rajzoltam le Felső-Maros mente 21 falujából, amit Palkó Attilával és Zsigmond Józseffel közös kötetben tettünk közzé.
Kévék megkötve, aratásra készülve
Amikor még középiskolás koromban lelkipásztorom kezembe adta Lükő Gábor A magyar lélek formái című munkáját, már megtanultam, hogy a tárgyi kultúra és a szellemi elválaszthatatlan egymástól. Ebben a rálátásban, nagy kiterjedésű terepmunkával a hátam mögött, igen gazdag gyűjteményekkel a birtokomban kezdtem el néprajzi, majd kulturális antropológiai tanulmányaimat Debrecenben. Faragó József professzor úr, aki ismerte néprajzi munkámat, szeretett volna oktatónak beajánlani az éppen induló kolozsvári tanszéken. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy egyszer magam végezzem el a néprajz szakot, természetesen ott, ahol a tanáraim is szakképzést szereztek. Mai napig büszke vagyok erre a döntésemre, bár nekem kellett gondoskodnom gyűjtéseim kiadatásának mindennemű költségeiről. A kutatóintézményekhez tartozóknak hivatalból fizetik a gyűjtést, a feldolgozást, a kiadáshoz is hamarabb pénzhez jutnak, mint a magányos önérzetesek. Ha nem is sikerült még mindenik témát kiadványban magamhoz ölelni, vigasztal Újváry professzor írott véleményezése, aki államvizsga dolgozatomat és disszertációmat irányította, ez utóbbi 2500 hímes tojás jelképeinek eredetét és azok kapcsolatrendszerét vizsgálja.
Tojásírástól az úri hímzésig
Természetesen a néprajzos dolga a hagyományok újraélesztését is felvállalni, a kézművesség újratanítását is kézbe venni. A felgyűjtött anyagot ezért az 1992-ben általam kezdeményezett, Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány keretében a Gyergyószentmiklósi Népművészeti Alkotóházban szemléltettük. Itt érte meg idén 21. születésnapját a foszlányaiból újjáélesztett farsangtemetés is, a húsvét előtti tojásírás is. Az utóbbi években közel kétezer érdeklődő több mint hatezer tojást ír meg évente. Idén 14. alkalommal emlékeztünk meg az 1848-as forradalom népi vonatkozásairól, és több mint 300 résztvevővel kóstoltattuk meg évente más-más katonakonyha ínyencségeit. Az alapítvány kebelén előbb baráti társaságként különvált, mára jogi személyként működik a Gránátalma Egyesület. A magyar úri hímzés hagyatékértékeinek népszerűsítését tartjuk szem előtt. Eddig több mint hatvan hasonmás munka készült el a történelmi nagyasszonyok kelengyéiből, és több mint húszon munkálkodunk.
Élni valamiért
Fontosnak tartom a szövés, varrás, hímzés technikai ismereteinek, ősi tudásának átadását is, lehetőleg úgy, hogy megváltoztassa a szemléletet, az ízlést, a piacot, és a megélhetésben is része legyen. Ezért oktatónak jelentkeztem a Hargita Megyei Művészeti Népiskolához, ahol nagyszámú érdeklődőnek sikerült átadni a kézművesség elfelejtett ismereteit. Minél többen ismernék meg és tennék magukévá őseink életfelfogását, hitét, hét határon viselt jelképeit, annál közelebb állnánk az egységes székelység, illetve magyarság újraszerveződéséhez. Volna kitartás a székely autonómiához, több esély lenne a független Erdélyre, egy újjászülető Magyarországra.
Ehhez pedig nem valamiből, hanem valamiért kellene élnünk. Nem az erdőkből, hanem az erdőkért, nem a néprajzból, hanem a néprajzért, nem magyarságunkból, hanem magyarságunkért. Nekünk erre őseink élete a modell. Ott pedig, ahol a nomád világban kipróbált, Európának leckét adó életformában bevált eszmeiség lenne az úr, nem lennének, mint ahogy nem is voltak szennyezett vizek, tar hegyek, egyfelől kipusztuló-, másfelől kóbor állatok, szellemi fölénytől és a fizikai munka alázatától messze álló meggazdagodottak. Magyarán: az ősi tudás és a vele járó életformára, életeszményre azért van szükségünk, hogy letéphessük magunkról az elkorcsosodás láncát.
Kisné Portik Irén
Néprajzkutató, Szászrégenben született 1955-ben, elemi és középiskolai tanulmányait is ott végezte. 1977-től Gyergyószentmiklóson él. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsész karán diplomázott. Dolgozott textil-technikusként a gyergyószentmiklósi Bútorszövetgyárban, néprajzosként a Tarisznyás Márton Múzeumban, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központban, a Salamon Ernő Gimnáziumban. Három évig igazgatója volt a Városi Könyvtárnak, jelenleg a Gyergyószentmiklósi Polgármesteri Hivatal kulturális felügyelője, a Hargita Megyei Művészeti Népiskola oktatója. Munkásságáért 2003-ban Aszalós-díjat, 2005-ben a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetést kapta. Önálló kötetei: Kossuth Lajos a magyar nép tudatában, 2002; Barát Jóska, Gyergyóalfalu Naszreddin Hodzsája, 2006; Gyergyó és a fenyő, 2006; Rejtélyes számok a hiedelemvilágban, 2008; Barát Jóska, az alfalvi adomázó, 2012. Két kötet társszerzője: Felső-Maros vidéki keresztszemesek, Kriterion, 1985; Két nagyanyám időjósló mondókái, Népismereti Dolgozatok 1994. Kriterion.

2012. augusztus 10.

Magyaró monográfusa volt
Palkó Attila az egész Felső-Maros mentén ismert szűcsmester fiaként látta meg a napvilágot, de édesapja mellett a gazdálkodás mindennapjaiban, az erdőlésben és a tutajozásban is részt vett. A nagyenyedi kollégium diákja volt, középiskolai tanulmányait a bécsi döntés után Marosvásárhelyen folytatta, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett. A régészetet a hazai szakma legjelesebbjeitől sajátította el. Vajdaszentiványon a Hallstadt-kori lelőhelyeket Kurt Horedt professzorral közösen tárták fel, Kolozsvár mellett, a Bácsi-torokban Nicolae Vlassával találtak a Kőrös-kultúrához tartozó fontos leleteket. Mint a Báthory István Líceum tanára, önálló régészeti táborokat is szervezett diákjai számára a Bácsi-torokban és a középkori Léta vára falai alatt.
Néprajzosként a Felső-Maros vidéke hagyományait gyűjtötte össze és dolgozta fel, a tutajozástól a népdalokig és a varrottasokig. Évtizedekig tartó gyűjtőmunkával elkészítette szülőfaluja, Magyaró történeti és társadalomrajzi monográfiáját. A Magyaróról megjelent könyveinek a szintén odavalósi Zsigmond József volt gyakori társszerzője, zenei, illetve képzőművészeti szakértőként Jagamas János és Portik Irén működött bennük közre.
Palkó Attila tanulmányai, szakcikkei hazai és magyarországi akadémiai kiadványokban jelentek meg, tudománynépszerűsítő írásait pedig számos hazai sajtótermék közölte.
Hálás szülőfaluja számon tartotta és értékelte a munkásságát. A magyarói iskola Palkó Attila két hónap múlva esedékes 90. születésnapja kapcsán készült felvenni a község és a tágabb régió monográfusának a nevét. Sajnos, maga az ünnepelt már nem lehet ott jelen. Kolozsvári és Maros menti tanítványai, tisztelői augusztus 11-én, szombaton kísérik ki őt is a Házsongárdi temetőben nyugvó jeleseink közé.
(KN)
Népújság (Marosvásárhely)

2014. február 17.

Taktikás autonómiatervezet
A tavaszi ülésszak során a parlament elé terjeszti autonómiastatútum-tervezetét az RMDSZ. Ezt Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke jelentette ki, hangsúlyozva: a dokumentumot eddig taktikai okokból nem mutatták be.
Az RMDSZ szakemberei az autonómiatervezet két változatát készítették elő, néhány kérdést azonban még tisztázni kell. Az egyik vagy másik változatot az alaptörvény módosításának vagy jelenlegi formájában maradása függvényében hozzák nyilvánosságra – magyarázta az Erdély TV Híradójának Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
„Hogyha az alkotmánymódosításról úgy látjuk, hogy egyenesbe kerül, meg tudja ezt a parlament szavazni és népszavazásra kerül és benne lesznek az alkotmánymódosításban, az új alkotmányban, amelyeket mi tettünk le és elfogadták, például az, hogy a közigazgatási régiókon belül létrejöhessenek az alrégiók, akkor a dél-tiroli mintához, modellhez hasonló tervezetet nyújtunk be” – vélekedett Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ.
Ez jelentené Székelyföld vagy akár Partium számára azt a megoldást, ami a közösségi autonómiát egy külön alrégióban biztosíthatná. Amennyiben nem lesz alkotmánymódosítás, akkor a jelenlegihez igazított tervezetet érvényesítenék.
„Ez azt jelenti, hogy a székely megyéknek a szabad társulásából jöhetne létre az a székelyföldi autonómia amely az ottani közösségek számára, azt az ügyintézést, döntési hatásköröket adná meg, amelyet mi ebben a tervezetben elképzeltünk”. – mondta el Kelemen Hunor szövetségi elnök, RMDSZ. A szövetség azért dolgozott ki két változatot, mert nem szeretne közvitára bocsátani, valamint a parlament elé terjeszteni egy olyan tervezetet, amelyről eleve köztudott, hogy nem állja ki az alkotmányossági próbát. Ennek elfogadásához bár a román többséget meg kell győzni, a honatyák nem utasíthatják el az alkotmányra hivatkozva – hangsúlyozta Híradónknak az RMDSZ elnöke.
Palkó Attila
erdely.tv
Erdély.ma,

2014. december 2.

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 2.

Barabás Miklós nem hisz az RMDSZ-nek
A marosvásárhelyi magyar közösség ügyeinek képviselete teljes mértékben hiányzik az RMDSZ színeiben előválasztásra készülő Soós Zoltán kampányából – hívta fel a figyelmet Kelemen Hunor szövetségi elnöknek címzett nyílt levelében Barabás Miklós civil aktivista, aki függetlenként jelentkezett be az október 11-ei megmérettetésre.
Barabás elmondta: a nyílt levél megírására Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnökének blogbejegyzése késztette. Abban Brassai a következőket írta: „...az RMDSZ támogatását élvező jelölt nem a klasszikus etnikai kérdéseket hangolja, hanem a valós problémákkal foglalkozik, mint amilyen a környezetszennyezés Marosvásárhelyen.”
„Ez az üzenet nálam kiverte a biztosítékot, hisz megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a szövetség egyik helyi vezetője nem tartja valós marosvásárhelyi problémának az egyre jobban gyengülő magyarság ügyét” – fejtette ki a civilek által támogatott jelölt. „Egy ilyen bejegyzés alapján a jövőben ki fog foglalkozni a magyar közösség problémáival? Én úgy tudtam, az RMDSZ alapszabálya szerint ez az RMDSZ elődleges feladata” – írja a Kelemen Hunornak címzett levelében.
Kérdésünkre, hogy ha a magyar ügy felkarolását és folytonos hangoztatását nyerőnek tartja, miért zavarja, hogy ellenfele nem él a lehetőséggel, Barabás Miklós elmondta, hogy az előválasztási harcban nem az ő személye, hanem a közösség a fontos. „Tudom, hogy vannak ennél húzósabb témák is, de a célom az volt, hogy a Vásárhelyen megoldatlan nyelvi kérdéseket is vigyük be a köztudatba. Ha ebből az RMDSZ már most kihátrál, egy rendkívül veszélyes precedenst teremt” – válaszolta lapunknak.
Aggályok az előválasztás miatt is
Barabásnak az előválasztás szervezésével, lebonyolításával kapcsolatban is vannak fenntartásai. „Megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyi hiányosság és rendellenesség van az egész körül. Az emberek nem tudják, hogy hol szavazhatnak, de sokan még arról sem értesültek, hogy egyáltalán kell regisztrálniuk” – mutatott rá.
Barabás szerint egyébként az RMDSZ megyei szervezete – az előválasztás főszervezője – esetében érdekkonfliktus áll fenn, hiszen a saját jelöltjének szavazói irányába mobilizál. „Ilyen körülmények között nem várhatjuk el 2016-ban a marosvásárhelyi magyarok sikeres mozgósítását és azt sem, hogy magyar polgármestere legyen a városnak. Ha ugyan ez még cél” – írja Barabás Miklós. Állításával a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) által támogatott jelölt arra utalt, hogy míg a néppárti Portik Vilmos megkapta az eddig regisztráltak névsorát, hozzá még nem jutott el.
Nem kérnek az RMDSZ-ből
Arra a kérdésre, hogy jelen helyzetben, amennyiben Soós nyerné az előválasztást, a Cemo tudná-e támogatni a 2016-os megmérettetésen az RMDSZ politikusát, Szigeti Enikő, a szervezet vezetője és Barabás Miklós nemleges választ adott. Hangsúlyozták: ők soha ilyenszerű kötelezettséget nem vállaltak, ezért ne kérje tőlük számon senki. Barabás Miklós fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amennyiben a támogatói számára majd az RMDSZ jelöltje is szimpatikus lesz, ő nem próbálja majd lebeszélni arról, hogy a helyhatósági választásokon voksukat Soós Zoltánra adják.
A sajtótájékoztató kisebb botránnyal ért véget: megelégelve a kötekedésnek felfogott állandó közbeszólást és kényelmetlen felvetéssorozatot, Szigeti Enikő bocsánatkérésre szólította fel Palkó Attilát. Mivel az RMDSZ hívatlanul érkezett sajtósa erre nem volt hajlandó, a házigazda kitessékelte a Cemo irodájából.
Az MPP a részvételre buzdít
Csütörtöki közleményében a Magyar Polgári Párt is arra kéri marosvásárhelyi tagságát, szimpatizánsait meg a város minden polgárát, hogy éljen a felkínált demokratikus lehetőséggel, és vegyen részt az előválasztáson. Az MPP emlékeztet arra, hogy Marosvásárhelyen él Erdély legnagyobb, közel hatvanezer fős magyar közössége, a város magyarsága ma felelős viselkedést vár a politikumtól, a közéleti szereplőktől.
„Tudatában kell lennünk annak, hogy Marosvásárhelyen csak akkor tudjuk visszaszerezni a polgármesteri széket, ha összezárunk, egységet mutatunk fel, és közös akarattal képviseljük magyar közösségünket! Itt csak úgy érvényesíthetjük – legfontosabb demokratikus vívmányunknak – a választás szabadságát, hogy közben nem tévesztjük szem elől a magyar érdeket” – olvasható, többek között, a polgáriak sajtóközleményében.
Az MPP arra is felhívja a figyelmet, hogy vezetői már 2012-ben is szorgalmazták az előválasztások megszervezését. Mint kifejtik, egy sikeres vásárhelyi tapasztalat hozzásegítheti a magyar pártokat, hogy más településeken is együttműködjenek, ezzel is növelve a magyar képviselet megerősödésének esélyeit.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2017. november 13.

„A művészetben nincsen lift”
Véget ért a 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál
Még (vagy már?) elkaptam azokat az időket, amikor az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál amolyan kulturális lökéshullámként járta át és rengette meg az erdélyi közéletet. A kilencvenes évek közepéről beszélünk, amikor a hazai filmszakma haldoklott, internet nem volt, a tévében Isaura és a Dallas ment, rövidfilmet, pláne jó rövidfilmet pedig sehol másutt nem lehetett látni. Fürtökben lógott a közönség a Kultúrpalota termeiben, páran hálózsákkal vertek tábort az előcsarnokban, a várbástyában Döme tolta a fesztiválpartit, amelyen hajnalig együtt bulizhatott, beszélgethetett meghívott művész, producer, zsűritag és nagyközönség – jó pár szép barátság született azokon az éjszakákon. A közönség színes volt, mégis meglehetősen homogén: a kilencvenes évek kelet-európai poszthippi ifjúsága, zajosak, értelmesek, hosszú hajúak, lazák, műveltek, és nagyon megvolt a véleményük mindenről. A mai negyven-ötven évesek generációja, a réteg, amely meghonosította errefelé a nyugati populáris kultúrát. És ők nagyon szerették a filmeket.
Az évek múlásával azonban ez a közönség szétszéledt – dolgozni kezdtek, családot alapítottak, kivándoroltak, a fesztivál pedig maradt. Igaz, minőségéből nem vesztett, a szervező Madisz minden évben ragaszkodott a hagyományaihoz, a vetítések mellett mindig voltak koncertek, tárlatnyitók, kiegészítő rendezvények, de az egykori, homogén publikum hiányában a nézőszám is megcsappant, volt olyan esztendő, amikor a szombati zárónapon – a szemle csúcspontján – is csak félháznyi közönség foglalta el a nagytermi helyeket. Átalakult a világ, a netről szinte mindent le lehet tölteni, a közérdeklődés más irányba terelődött. De ebben az évben minden megváltozott.
Nem tudni, hogy a huszonöt éves jubileum, a vetített, nagyszerű és méltán híressé vált nagyjátékfilmek hatására, avagy egy új, a filmművészetre ismét fogékony generáció megjelenésének okán, de az idei fesztivál óramű-pontossággal idézte meg a kilencvenes évek szemléjének hangulatát. A szerdai kezdőnaptól vasárnap délutánig (!) zsúfolásig telt a Kultúrpalota nagy- és kisterme, rég nem látott ismerősök találkahelyévé vált a szemle, és bizony ismét sok arcot láthattunk az egykori közönségből: olyanokat, akik soha nem pártoltak el a szemlétől és olyanokat is, akik visszajöttek. Az idei fesztivál amúgy is erősen indított: Călin Peter Netzter Ana, mon amour című nagyjátékfilmje jelezte a szemle kezdetét, amelyet az András Lóránt Társulat táncszínházi előadása követett a régi zsinagógában, majd Lassú vonat címmel Hobo koncertje töltötte zsúfolásig a Kultúrpalota nagytermét. A magyar blueslegenda a fesztivál állandó visszatérő vendége, ezúttal Bob Dylan-koncertre várta a közönséget. A Nobel-díjas alkotó dalszövegeit magyarra fordította, majd nagyszerű muzsikusokból álló együttesével előadta azokat az örök rockhimnusz Blowing in the Wind-től kezdve a Slow Train Coming-ig, amely blues-örökzöld a koncert címét is adta. Az estet Kostyál Márk első nagyjátékfilmje, a Kojot zárta, amely szinte éjjel tizenkettőig odaragasztotta a publikumot a székekhez, és nem véletlenül: ennyire friss, szemtelen, dinamikus, tragikomikus, mély tematikát boncolgató, mégis heveny közönségi felröhejeket okozó magyar filmes alkotással rég nem találkoztunk. A nagyszerű színészi játékot pedig olyan jelenetek támasztották alá, mint például a falusi esküvőn kirobbant tömegverekedés, amelyet úgy vászonra vinni csak az tud, aki részt is vett már hasonlón.
A versenyprogram idén is csütörtök délelőtt vette kezdetét, a délutánt a netWorks című csoportos kiállítás megnyitója színesítette a palota földszinti galériáiban, a fesztiválnyitó ünnepségre pedig aznap este került sor. Utóbbin Bakó Blanka és Palkó Attila ceremóniamesterek üdvözölték a megjelenteket, és elmondták, az idei szemle az eddigieknél is színesebb, hiszen a színházművészet is visszatért a programpontok közé egy felolvasószínházi (Döbrentei Sarolta Egyszervolt lányok című drámáját a Tompa Miklós Társulat művészei mutatták be a Kultúrpalota kistermében) és egy táncszínházi előadással. Amint megtudtuk, a zsűrinek – Kincses Réka (zsűrielnök, film- és színházi rendező, író, drámaíró), Vladimir Anton (film- és színházi rendező), Bereczki Csaba (filmrendező, forgatókönyvíró, producer, a Magyar Nemzeti Filmalap nemzetközi és értékesítési igazgatója), Laurenţiu Damian (filmrendező, forgatókönyvíró, a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Romániai Filmművészek Szövetségének elnöke), Durst György (producer), Hegedűs Bálint (forgatókönyvíró, a Magyar Nemzeti Filmalap forgatókönyv-fejlesztési igazgatója) – az előzsűri által kiválogatott 49 rövidfilmet kellett elbírálnia. Gáspárik Attila, a fesztivál művészeti igazgatója pedig elmondta, huszonöt évvel ezelőtt egy olyan eseményt kívántak létrehozni, amely segítséget nyújthat a nem létező hazai filmszakmának, és a közönséget is bevonzza. Az azóta eltelt negyed évszázad Marosvásárhelyen 125 fesztiválnapot, több mint tízezer levetített filmet és több mint ezer idelátogató filmes alkotót eredményezett. – A kor önmagában nem erény, a közönséget és az alkotókat minden évben meg kell hódítani. A fesztivál sikere és hosszú élete – miközben körülöttünk egymás után értek végleg véget a hasonló szemlék – a közönség szeretete mellett valószínűleg annak köszönhető, hogy közülünk, szervezők közül senki sem filmes alkotó, nem fűződik érdekünk senki meghívásához, kitüntetéséhez. Mi csak szeretjük a filmet és a kortárs művészeteket: a képzőművészetet, a színházat, a zenét – mondta Gáspárik Attila a fesztiválnyitó ünnepségen, amelyet M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor Brazilok című nagyjátékfilmje követett.
A pénteki napon is számos verseny- és nagyjátékfilmet tekinthetett meg a közönség, a Sörház utcai Jazz&Blues Clubban pedig igen egyedi eseményre került sor: a Transylvanian Wind Ensemble fúvósötös a többszörös Oscar-díjas Rózsa Miklós hollywoodi sztárzeneszerző filmzenéjét adta elő. A szombati zárónap pedig, mint említettük, ismét a húsz évvel ezelőtti fesztiválzárókat idézte: hatalmas tömeg vette birtokba a nagytermet a díjkiosztó ünnepség és az azt követő vetítés alatt. Előbbin ismét a szemle ceremóniamesterei üdvözölték a közönséget, majd Kincses Réka és Laurenţiu Damian egy igen jó hangulatú, a szemle hangulatához hagyományosan passzoló, poénokban gazdag beszámolóban ismertette a zsűri döntését, a 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjnyertes filmjeit. Kincses Réka elmondta, a három nap alatt ismét tudatosult bennük, hogy mennyire összetett művészet a filmkészítés, milyen nehéz egy jó történetet találni, azt jól vászonra vinni... Amikor ilyen rövidfilmmel találkoztak, azt díjjal jutalmazták.
– Önök nagyszerű közönség, és egy hihetetlenül gyönyörű, egyedülálló helyszínnel, a Kultúrpalotával büszkélkedhetnek. – A versenyprogram idén rendkívül változatos volt, gazdag, színes és nívós alkotásokkal találkoztunk. Nagyon örvendek, hogy ilyen sokan eljöttek, mert az Alter-Native rövidfilmfesztivál legfontosabb összetevője a rövidfilmek és Önök között létrejövő dialógus – tette hozzá Laurenţiu Damian. A díjnyertes filmek rövid bemutatását követően még egy díjat átadtak. Egy életműdíjat annak az úriembernek, aki sok-sok évvel ezelőtt ezen a fesztiválon az első filmtekercset befűzte a gépbe: Incze Péter mozigépésznek. A vastapssal köszöntött idős úr rövid, anekdotákban, a szemléhez kötődő sztorikban és humorban sem szűkölködő beszédében elmondta, a művészetben csak lassan, léptekkel lehet előre haladni – a művészetben nincsen lift. Végül Sipos Levente, a fesztivál igazgatója szólt a publikumhoz: – Köszönjük, hogy ennyi éven át hűségesek maradtak ehhez a fesztiválhoz. Tudjuk, hogy mindig akadnak hibák, de mi minden évben a legjobb tudásunk szerint és a legjobb szándékkal szervezzük ezt a szemlét, amellyel igyekszünk minőségi és emlékezetes élményforrást nyújtani – mondta az igazgató, majd elkezdődött a mai magyar filmipar talán leghíresebbé vált, friss alkotásának vetítése: a Kincsem című produkció az egykori magyar csodaversenyló történetén keresztül mutat meg egy varázslatos, korhű, de sok részletében mégis fikciós világot, a tizenkilencedik századi Osztrák–Magyar Monarchia arisztokráciájának világát a kiegyezés korában, amelyben boldogság és tragédia, harag és megbocsátás, gyűlölet és szerelem, ármány és becsület kéz a kézben jár. A nagyszerű színészi alakítások, állakat koppantó versenyjelenetek mellett végre egy olyan magyar filmet láthattunk, amelyen masszívan érződik, hogy (noha a vetítést követő beszélgetésen Herendi Gábor elárulta, hogy még többet tudtak volna rá költeni) a pénzhiány nem okozott komolyabb gondot. A díszletek, kellékek, jelmezek valódiak és súlyosak, a filmezési technika, az effektusok a mai, hollywoodi iskolákat követik (többeknek ez nem tetszett, e sorok írójának nagyon is), a film hírneve pedig akkora közönséget vonzott, hogy még a kakasülőn sem lehetett helyet találni. És mindez vasárnap, a díjnyertes versenyfilmek vetítését követően megismétlődött: a szemle történetében szinte rekorddöntő érdeklődésre való tekintettel vasárnap délután a Kincsemet újból láthatta a közönség mind a nagy-, mind a kisteremben. A palota előtt már fél órával a kezdet előtt hatalmas sor kígyózott.
Mindent összevetve, igen jó fesztiválon vehettek részt azok, akik eljöttek az Alter-Native 25., jubileumi kiadására. Visszaköszönt végre a régi idők hangulata, miközben a vásznakon ismét a mai idők szelleme bolyongott, láthattuk, hol és hova tart a mai magyar, román, illetve nemzetközi filmes szakma, mire képesek az igen tehetséges alkotók, stábok, rendezők, producerek, ha megfelelő anyagi háttér birtokában vihetik vászonra elképzeléseiket. Az önkéntes szervezőcsapat ismét heroikus munkát végzett, a szemle hagyományosan derűs és laza fílingje ezúttal sem vesztődött el. Az igazgatók pedig egyértelműsítették, a Kultúrpalota 2018-ban ismét vendégül látja a szemlét – az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál jövőre egy újabb negyedszázadnyi életkorba lép.
A 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjazottjai között magyar: SIMÓ SÁNDOR-EMLÉKDÍJ A LEGJOBB DIÁKFILMNEK,
FELAJÁNLÓ A MAROS MEGYEI MADISZ,
A MAROS MEGYEI TANÁCS TÁMOGATÁSÁVAL –
Búzási Gyopár: Babuka a fűben (Románia). K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-16




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék